1631. Február 5.

Boston

Az ösztöndíjamból fizettem be az utazásra. Végzős teológushallgató vagyok, Roger Williams munkájáról írom a szakdolgozatomat, úgy gondoltam hasznos lehet anyaggyűjtés szempontjából, ha találkozok kutatásom alanyával.

Bostonba utaztam. A cégnél kioktattak, hogy kiemelt fontosságú hogy ne tűnjön föl senkinek a megjelenésem idő előtt. Boston fél évvel megalapítása után elég kicsi volt, feltűnne a lakosoknak egy idegen. A hajóra sem küldhetnek, egy több hónapos utazás végén, ha hirtelen megjelennék, a hajón tartózkodó puritánok valószínűleg vallási szempontból közelítenék meg a kérdésem. A teológus Williams életére valószínűleg ezzel olyan hatást gyakorolnék, ami megváltoztatná gondolkodásmódját, és ez által az egész történelmet.

Így tehát bujkálni kényszerültem a város szélén. Nem tudták előre megmondani mikor fut be a hajó, így határozatlan ideig kellett bujkálnom.

Hogy ne unatkozzak, úgy döntöttem, teszek egy sétát a vadonban. Körbejártam a félszigetet. Az érintetlen természet, amelyben még csak néhány helyen lehetett észrevenni a civilizáció nyomait, nagyon tetszett. Állatokat nem láttam, pedig számítottam rájuk. Felmerült bennem, hogy ott maradok, nem törődve Williams-szel, élvezve a természet csöndjét. Ott nyugodtan tudtam volna gondolkozni. Mégis úgy döntöttem, tovább indulok, elsősorban anyagi okokból. Köztudott hogy a saját időnkben üzemelő mesterséges ligetek belépődíja, igaz hogy drága, de mégis olcsóbb az időutazás költségeinél. Nem engedhetem meg magamnak, hogy  a múltba jöjjek, csak azért hogy fákat lássak.

A parthoz érve lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. A torkolat szája egész közel volt. Jól látszott az Atlanti-óceán is a folyón túl. A folyón egy hajó közeledett. A vitorlái be voltak vonva, egy kisebb evezős csónak vontatta kötélen a kikötőhöz. A hajó korlátjainál sok ember állt, csodálták az új világot, ahova érkeztek.

Most már gond nélkül elvegyülhettem az emberek között. Amire visszaértem az erdőn át Bostonba, a hajót is a kikötőbe vontatták a csónakosok. Megvártam, amíg a hajóról leszállók elkeverednek a parton várakozókkal, aztán amikor kevesen figyeltek, én is közéjük léptem.

A tömegben megpróbáltam eljutni Williamsig. Biztosra vettem, hogy a kormányzó, John Winthrop fogja köszönteni, amikor szárazföldre lép, ezért őt, illetve a kíséretét kerestem a szememmel. Hamarosan ki is szúrtam őket, és odamentem a közelükbe, hogy halljam őket. Ott volt a kormányzó, a felesége, Williams, és Williams felesége. Williams éppen kezett rázott a kormányzóval.

- Megtiszteltetés kormányzó úr, hogy fogadott minket!

Valószínűtlennek véltem hogy a kormányzó előre tudott Williams érkezéséről. Egy új hajó érkezése nagy esemény, gondolom mindig ki szokott jönni megnézni kik érkeznek, hátha van köztük valaki fontos.

- Bevallom, jó okom van rá, Mr. Williams. – hallottam a kormányzót.

- Ah, gondolom, mint mindenki a kolónián, ön is gyakorlatias elvek alapján él. Azt hiszem érdekes tapasztalatokat fogok szerezni itt Trimountaine-ben.

- Nem tudta? – kérdezte a kormányzó -  Új neve van a telepnek. Boston, az óhazabéli Boston után.

- Bölcs névválasztás. Elárulja hátsó szándékai mibenlétét?

- Bostonnak lelki vezetőre van szüksége. A lelkészünk nemrég halt meg. Úgy értesültem Mr. Williams ön pap, szeretném felkérni, hogy vállalja el a tisztséget.

- Mr. Winthrop, hagy ne válaszoljak a kérdésére azonnal, a feleségem Mary és én fáradtak vagyunk, szeretnénk enni valamit, és lepihenni. Közben megfontolom az ajánlatát.

Látszott Williamsen hogy tényleg meggondolja a kormányzó ajánlatát. Persze én már tudtam mit fog mondani. Elutasítja a lehetőséget. A bostoni egyház még nem független. Winthrop ha ismerné Williamst, biztos vagyok benne, hogy nem ajánlotta volna föl neki. Mivel nem ismerte, és a válaszát sem tudta előre, mint én, készségesen meghívta Williamst magukhoz vacsorára.

Tudtam, hogy oda nem követhetem őket, és a tömegben előbb utóbb feltünik majd hogy egyik csoporthoz sem tartozok, szép lassan, amennyire tudtam az emberek közt, elindultam az erdő felé. Az erdőben maradtam egy ideig, elmélkedéssel töltve az időt. Azt reméltem, a nap majd a tenger felé megy le, és tudok majd benne gyönyörködni, aztán eszembe jutott, hogy Kelet felé néz a torkolat, így lemaradok arról az élményről. Emiatt egy kissé szomorúan indultam vissza a jövőmbe. Bárcsak el tudnának repíteni a jövőbe is, amikor már megírtam a szakdolgozatomat, mert a mai élmények alapján nem tudtam meg sok mindent Williamsről.

Az alábbi beszámoló az utazás végén letartóztatott időutazó rendőrségi vallomása alapján készült.  Bár irodánkra nem vet jó fényt, alapelvünk, hogy az igazat mondjuk el az utazásainkról, arra kényszerít, hogy ezt is megosszuk múltbéli olvasóinkkal.

1377. február 3.

Cesena, Itália

„Megkaptam az engedélyt. Sokat kellett várnom rá. Nem értem miért nem kaptam meg korábban.

Megérkeztem a múltba. Egy erdőben voltam. Hajnalodott. A fákon túl sok sátrak árnyait láttam. Elindultam feléjük.  Az erdő szélén a bozótosban hangokat hallottam. Kettő volt belőlük. Egy fánál, és dolgukat végezték.

A hangok gazdái katonák voltak. Láncvértüket felhajtva egyik hugyozott, a másik szart. A fa törzse diszkréten eltakarta őket egymás elől, de én mindent láttam. Beszélgettek. Bekapcsoltam a fordítógépet hogy értsem őket.

- Szerinted a Cesena-iak tudnak róla hogy itt vagyunk?

- Nem hiszem. Hawkwood jól elrejtette a tábort. Meg fognak lepődni, amikor lecsapunk a városra. Az előző 3 város sem várt minket.

- Igazad lehet. Szép zsákmányt rabolhatunk ma.

A kisdolgát végző katona befejezte, amit csinált, és visszaindult a sátrak felé. A másik ott maradt még. Megvártam, hogy az első katona látótávolságon kívül kerüljön, majd odaléptem a szaróhoz. Meglepődni sem volt ideje, máris eltörtem a nyakát.

A hullát beljebb vittem a bozótosba. Egy ideig nem veszik majd észre. A páncélját lehámoztam róla, és magamra öltöttem. Sajnos nem sikerült megóvnia végbelének termékétől, azt falevelekkel töröltem le a láncingről.

Kicsit távolabb léptem ki a fák közül. Ha szerzek még egy sisakot, senkinek nem fogok kitűnni a Cesenát megtámadó pápai zsoldosok seregéből. Az egyik sátor mellett szabadon hevert egy bőrsisak. Sokat nem védett, de az arcomat eltakarta. Egy fejszét is magamhoz ragadtam. Készen voltam a támadásra.

…

Szeretem a rendet. Ezért döntöttem úgy, hogy segítek leverni a firenzeieket támogató Cesenaiak lázadását. Szeretem a rendet. Ezért nem tetszett, hogy olyan rendezetlenül támadtuk meg a várost. Formáció nélkül, mint a barbárok támadtuk meg a kaput. A gyors lovasság hamarabb ért oda, minthogy a védők becsukhatták volna a hatalmas fém ajtószárnyakat, és mire mi gyalogosok odaértünk, már el is dőlt a harc. A védők lemészárolva hevertek a kapu előtti téren.

Nem sok katona állt készenlétben. Esélyük sem volt ellenünk. Alig negyed óra alatt megtörtük az ellenállásukat. Hawkwood az ostrom előtt engedélyezte a szabad rablást. Rázúdultunk a civilekre.

A többi zsoldossal szemben nekem megvolt az az előnyöm, hogy nem kellett rablással töltenem az időt. A saját időmben megvan mindenem, ami kell. A belső szükségleteim kielégítésére koncentrálhattam.

Az első civil akit megöltem, megijesztett. A középkorú férfi egy ablakon ugrott ki, majdnem rám. A sisak leesett a fejemről. Gondolkodás nélkül belecsaptam a fejszét. A szétspriccelő vére beborította a ház falát, engem, és egy másik katonát, aki az ablakban állt. Valószínűleg előle menekült ki a férfi, de nem jutott messzire.

A legtöbb katona megerőszakolta a nőket. Nyílt utcán, a házakban, bárhol csinálták. A nők jobban jártak ha nem ellenkeztek. Láttam néhányat, aki megpróbált ellenállni, habozás nélkül megölték. Ugyanígy jártak azok az anyák, akik megpróbálták megvédeni lányaikat. Gyilkos vagyok, de az emberölésnek ezt a fajtáját elítélem.

Egész nap zajlott fosztogatás. Néhány házat felgyújtottak rablás közben, és félő volt, hogy a tűz továbbterjed. Hawkwood lépett közbe, megparancsolta az égő házak közelében tartózkodó katonáknak az oltás megkezdését. Meg tudtam érteni Hawkwoodot. Nem a város elpusztítása volt a cél. Csak megleckéztetjük őket, hogy ne hagyják befolyásolni magukat álnok firenzeiek által. Az egész város leégetése a pápai csapatokra is rossz fényt vetne.

A menekülők a templomba húzódtak vissza. Jogosan remélték hogy ott menedéket lelnek a pápai csapatoktól. Hogy nézne már ki ha egy pápa katonái ártatlanokat mészárolnának le egy templom belsejében? Rosszul nézett ki. Ugyanis pont ez történt. Megrohantuk a templomot. A vastag faajtó nem tartott ki sokáig a csapásainknak. Beözönlöttek a katonák, köztük én is. Sok embert levágtunk.

A templomon belül váratlan dolog történt. Egy másik időutazóval kerültem szembe. Ő a menekülők oldalán szemlélte az eseményeket. Mivel nagyjából egy időben léptünk be a cégnél az időutazó gépbe, láttam az arcát. Ő is fölismert engem. Amikor meglátott véres fegyverrel a kezemben, azonnal kirohant a templomból. Valami csoda folytán nem sújtott le rá egyetlen katona, pedig milyen jól jártam volna akkor. Követtem őt.

A templomból kiérve berohant az első sikátorba. Élő ember nem tartózkodott ott, csak halottak. Mielőtt közel értem volna hozzá, a visszaküldő gépét bekapcsolva eltűnt a szemem elől. Tudtam hogy elkapnak. Fölösleges lett volna bármit is csinálnom. Leültem az egyik halottra, és vártam. 10 percbe sem telt bele, és megjelent két egyenruhás ember, az időutazó cég biztonsági emberei. Letartóztattak, és visszavittek a saját időnkbe.”

Utazás ideje: 1848. február 2.

Utazás helye: San Francisco

Úgy döntöttem születésnapomra megérdemlem, hogy kikapcsolódhassam kicsit, ezért döntöttem egy egyszerű kis időutazás mellett. Mivel ötvösséggel és ékszerkereskedéssel foglalkozom úgy döntöttem megnézem egyik nagy példaképem, Samuel Brannant, az 1848-as aranyláz kezdetein meggazdagodott kereskedőt. Most már viszont undorodom a fickótól.

Az egyik kereskedő bőrébe bújok, akitől Brannan felvásárolja az aranyásó felszerelést, hogy ezáltal gazdagodjon meg. Reggel felkeltem a helyi fogadó egyik emeleti szobájában. Megmostam az arcom a szobában elhelyezett porcelántálban, majd érezvén, hogy elég erős testszagom is van, a hónaljam és a mellkasom is kicsit megmostam. 

Ezután néztem csak ki az ablakon. Nemhogy a fényképekről mai napig ismert Golden Gate nem volt sehol, de a fogadón kívül a környéken sem volt több házszerű épület. Csupán sátrak mindenütt.

Lesétáltam az emeletről és útközben bekapcsoltam a tolmácsgépet a kissé már ütött-kopott mellényem alatt. Igaz, hogy tanultam régi nyelveket, de a 19. századi angol sosem ment igazán. A fogadóssal jó reggelt kívántunk egymásnak, majd kiléptem a napsütésre. A városnak még nemigen nevezhető San Franciscoban a hónaphoz képest is egészen meleg volt. Elindultam a sátortömegben arra amerre az én sátram volt felállítva. Kifizettem az egész este a boltom előtt őrködő fickót, aki alig állt a lábán a töménytelen olcsó whiskeytől, amit az este folyamán megihatott. Valószínűleg több pénzt kapott, mint amire számított, mert még így részegen is elkerekedett a szeme az összegtől, amit a markába nyomtam, de sietve is távozott, nehogy a végén meggondoljam magam és a felét visszakérjem.

Miután elhelyezkedtem a sátorban csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan betoppan Samuel Brannan és én leszek az egyik ember, aki meggazdagítja. Egy pillanatra arra is gondoltam, hogy nem adom el a holmim neki, de el is vetettem az ötletet, nehogy összezavarjam vele a történelmet, bár valószínűleg rajtam kívül is árulnak itt elegen aranyásó felszerelést. Meg is néztem miket akarhat majd megvásárolni, és összepakoltam egy helyre őket. Valószínűleg régen lehetett már vevője a kereskedőmnek, egyrészt gondoltam ezt az erősen kopott ruhámból, másrészt az áruim is eléggé porosak voltak. 

Vevőm se volt egész nap. Azonban délután 1 óra körül megjött Brannan. Majdnem elkerülte a boltom, de szerencsére időben mentem ki és kezdtem el kiabálni, hogy „aranyásó felszerelés eladó!”. Pont úgy nézett ki, mint a képen, amelyet az indulás előtti napokban nézegettem. Talán csak a szakálla volt rövidebb. Mikor belépett csak annyit mondott:

Minden felszerelését szeretném megvásárolni.

Semmi akadálya. Örülök, hogy végre valaki vásárol ezekből a szerszámokból. Hetek óta vevőt sem láttam.

Nos, akkor most nagy szerencséje van vele – mondta Brannan. 

Így van, így van – válaszoltam mosolyogva a bajszom alatt. És neki milyen szerencséje van, hogy pár hónap múlva tulajdonképpen élete végéig elegendő pénze lesz. Viszont, ha én tudtam volna a délután folyamán mit tesz, valószínűleg azonnal elkergettem volna, de hát ilyen az élet.

Miután minden összecsomagolt és kifizetett kilépett a sátorból. Azt gondoltam ennyi volt Brannanból. Láttam őt, beszélhettem vele. Aztán arra gondoltam, dehogyis, utána megyek megnézem, mit csinál még aznap. A sátrammal nem is törődve – ugyan ki lopna itt bármit is – elindultam utána.

Először is átsétált a sátortábor másik végéhez, ahol is egy raktárféleségben elhelyezte a tőlem vásárolt árut. Az egész csak egy félig-meddig összeeszkábált fabódé volt, ugyan lakat volt rajta, de ha innen bármilyen tolvaj el akart volna vinni valamit, nem sok dolga lett volna.

Igaz tudtam, hogy Brannan csak márciusban kezd bele igazán a felvásárlásba, mert ekkor még csak találgatások voltak az arany mennyiségét illetően, de már egészen szép rakás holmit vásárolt fel. Ezt csak azután tudtam megnézni, hogy lelakatolta a bódét és elindult vissza a sátorvárosba egy ásóval a kezében. 

A városon átvágva elsétált a város közelében lévő erdő széléig, majd be a fák közé. Ide nehezen tudtam követni, de azért óvatosan sikerült. Egy tisztáshoz ért, és itt nekidőlt az egyik fának. Várt valamire. Vagyis később kiderült valakire.

Dél felől lónyerítést lehetett hallani, majd pár perc múlva egy lovas érkezett a tisztásra. Leszállt és odament Brannanhez, majd így szólt:

Igaz a hír Mr. Brannan – majd a zsebébe nyúlt és kiemelt onnan valami csillogót – Valóban van arany Sacramento környékén. Olyan gyorsan jöttem vissza a hírrel, ahogy csak tudtam.

Nagyszerű, Mr. Graham, nagyszerű – válaszolt Brannan, majd hátat fordított Grahamnak és folytatta – most már csak arra kell figyelnünk, hogy senki ne tudja meg.

Ó, így lesz Mr. Brannan.

Mindenképp így lesz – válaszolta Brannan és kést rántva torkon szúrta Grahamt. Úgy meglepődtem, hogy tátva maradt a szám. A Grahamnek nevezett fickó egy darabig még mocorgott, de szép lassan elvérzett és ott feküdt mozdulatlan a földön. 

Azt gondoltam magamban: nem lehet, hogy gyilkos, ez képtelenség. Pedig minden a szemem előtt történt. 

Azonnal megértettem miért hozta magával az ásót. Mindent előre kitervelt ez a szemétláda. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Szépen elkezdett ásni a tisztás túlsó szélén, de nekem már nem volt gyomrom végignézni amint eltemeti a szerencsétlent. Visszasétáltam a városba és beültem a sátramba.

Ott ültem egész sötétedésig, ekkor felkeltem, hogy visszamenjek a szállásomra. Az éjjeli őröm ugyanolyan ittasan érkezett, ahogyan távozott, és amint leült az egyik hordóra ültében el is aludt, de nem érdekelt. 

Amint a szállásom felé sétáltam ismét megláttam Brannant. Valószínűleg most végzett a munkájával. Még a félhomályban is messziről láttam, hogy mosolyog azzal az undorító képével. Amint a közelembe ért biccentett és azt mondta:

Remélem jó napja volt, uram!

Én azonban képtelen voltam válaszolni, csak biccentettem és továbbmentem. Úgy köszönget – gondoltam - mintha mi sem történt volna. 

Odaértem a szálláshoz, felsiettem a szobámba és lefeküdtem. Ekkor jöttem rá, hogy egész nap semmit sem ettem, de a délutáni képek el is vették az étvágyam. Mielőtt visszautaztam volna, csak arra tudtam gondolni, hogy hogy voltam képes erre az emberre példaként tekinteni. Szégyelltem magam. Megnyomtam a gombot, majd újra saját századomban voltam.

Azóta egészen másként tekintek a múltra. Valahogy elrontott ez az utazás mindent. Igaz legalább megtudtam az igazságot, de milyen áron.

997 február 1.

Esztergom, Magyarország

Először nem ebbe a korba szerettem volna jönni, azonban a február 1.-re kínált időpontok közül az eredetileg kinézett 772-es pápaválasztásra elfogytak a jegyek. Végül Géza fejedelem halálának a napjára sikerült visszautaznom.

Az irodában fölajánlották a választási lehetőséget, hogy milyen álcában épülhetek be megfigyelni az eseményeket, rövid töprengés után végül a szerzetesek mellett döntöttem, bár a darócruha meglehetősen kényelmetlen, és nem túl hőtartó. A legközelebbi utazásomkor biztos nem szerzetesként fogok megjelenni.  Hajnalban egy fogadó előtt találkoztunk a többi baráttal. Kicsit késtek, aminek a fagypont alatti hőmérséklet miatt nem örültem, Nagyon érdekesnek találtam a nyelvüket, amin beszéltek, azt hiszem, latinnak hívják, de pár mondat után kénytelen voltam bekapcsolni a ruhám alatt lévő univerzális fordítógépet, hogy megértsem őket.

Az iroda által megadott háttértörténetemet, miszerint vándorló szerzetes vagyok, és ha már itt vagyok, szeretnék részt venni a helyi egyházi életben, először nem hitték el, de a rendvezető végül elfogadta hogy magukkal visznek a fejedelemhez.

Át kellett kelnünk a városon, hogy a királyi várba érjünk. Szerintem nagyképűség városnak nevezni a települést, 100 háznál biztos, hogy nem volt több a falon belül. A falat sem nevezném igazi falnak, olyan volt mintha a régi földből épített gátakat deszkákkal erősítették volna meg.  Nem érezném magam biztonságban tőlük, ha huzamosabb ideig kellene ott élnem.  A sötétség miatt még alig voltak emberek az utcákon. Az utcák sem voltak igazából láthatóak, de valahogy mégiscsak meg kell neveznem a házak közti üres helyeket hogy a 27. századi olvasó megértse. Az utcákon legalább 15 centis hóréteg akadályozta a közlekedést.

A hely, ahol az uralkodó (a helyiek fejedelemnek nevezték) haldoklott, egy elég nagy kőépület volt, talán az egyetlen a városban. Több szobája is volt, bár én csak a konyhaként használt termet és a szobát ahol a haldokló feküdt láttam.

A fejedelem egy óriási faágyon feküdt, rengeteg állatbőrrel betakarva. Eléggé öregnek és fáradtnak tűnt, az egyik szolgáló elárulta, hogy már napok óta haldoklik. A szerzeteseket, és velük együtt engem a haldokló szobájába küldött egy főúr. Felsorakoztunk a fal mellett, és közösen imádkoztunk a fejedelemért. Egyetlen ima szövegét sem ismertem, de a nap végére sikerült mindegyiket megtanulnom, bár nem hiszem, hogy manapság érdekelne ilyen tudás bárkit is.

Gyakorlatilag az idő nagy részét a fal mellett imádkozva töltöttük. A fejedelem közben aludt, néha a rend vezetője odament hozzá megnézni, hogy lélegzik-e még. Elég unalmasan telt a délelőtt. Dél körül fölébredt a fejedelem. A vezetőnk odahajolt hozzá, a fejedelem súgott neki valamit, aztán a vezető kiment.

Nemsokára újra megjelent, és egy fiatal nemes jött vele. Őt nagyjából felismertem a későbbi ábrázolásaiból, bár a legtöbb szoborral és képpel ellentétben egyenes haja volt. Ahogy megjött, a rendvezető kiküldött mindenkit.

A konyhába mentünk ahol rajtunk kívül a szolgák tartózkodtak. Volt köztük egy csinosabb szakácsnő, de sajnos a szerzetesi öltözékem miatt esélyem sem lehetett nála. Aznap nem ettem semmit, ezért ha már a konyhába kerültünk, megpróbáltam valami ételhez jutni. A többi csuhás miatt azonban éhen maradtam, amikor az egyik szolgagyerek odahozott nekem egy kis kenyeret és húst, elvették tőlem, mondván nem illendő enni amikor nem messze tőlünk egy uralkodó leheli ki a lelkét.

Fél órát töltöttünk el körülbelül a konyhában, én éhesen várakozva, amikor kijöttek az urak a fejedelem szobájából. Hozzánk nem szóltak semmit, de a társalgásukból kiderült, hogy meghalt Géza. A rendvezető beküldte a szerzetesek, köztük engem is a halotthoz.

A változatosság kedvéért imádkoztunk. Igaz, ezúttal más, búcsúztató témájú szövegekkel, de akkor is nagyon untam már, reménykedve vártam az estét, amikor visszautazhatok a saját időmbe, és ami a legfontosabb, ehetek.

Az ablakon láttam néhány lovas futárt elrobogni miközben imádkoztunk, gondolom a futárok voltak, és vitték a fejedelem halálának hírét szét az országba. Órák teltek el utána eseménytelenül. Ahogy besötétedett, asszonyok sirató kórusa kezdett el énekelni, a házban pedig fáklyákat gyújtottak.

Nem sokkal az után, hogy az asszonyok elkezdtek énekelni, a rendvezető végre megengedte, hogy távozzunk. Nagyon megörültem a hírnek, mert azt jelentette, hogy végre ehetek. Amilyen gyorsan csak tudtam, visszasiettem a fogadóhoz. A fogadó mögötti sikátorba húzódtam, ahol nem látott senki, és a cégtől kapott visszaküldővel visszajöttem 2640-be.

Az utazási iroda emberei már vártak rám, és mivel fél órával tovább maradtam, mint amennyi a szerződésemben állt, a ráadást ott helyben kifizettették velem. Ha a cég vezetői olvassák ezt, remélem világossá válik majd számukra hogy nem szándékosan maradtam tovább a megengedettnél, és lehetőség lesz valahogy megegyezni a szerintem jogtalanul beszedett extra összeg sorsáról, főleg úgy, hogy lényegében a hagyományos időn belül sem történt semmi érdekes velem.

Cégünk 2631-ben jön létre, időutazásokat szervezünk ügyfeleinknek, akik egy-egy napra a múltba látogatva saját tapasztalatokat szerezhetnek az általuk kiválasztott történelmi eseményről. Ezt a blogot a múltban azért hoztuk létre, hogy a 2000-es években élők is lehetőséget kapjanak a múlt megismerésére. A blogon ügyfeleink beszámolóit olvashatják, jó és rossz élményekről egyaránt. Hogy a relatív jövő ne sérüljön, csak a 2009-ben már múltnak számító események közül válogatunk.

Február elsejétől minden nap érkezik egy poszt, amelyben az adott napon, de korábbi évben megtörtént eseményre utazók élménybeszámolóit olvashatják.