1631. Február 5.

Boston

Az ösztöndíjamból fizettem be az utazásra. Végzős teológushallgató vagyok, Roger Williams munkájáról írom a szakdolgozatomat, úgy gondoltam hasznos lehet anyaggyűjtés szempontjából, ha találkozok kutatásom alanyával.

Bostonba utaztam. A cégnél kioktattak, hogy kiemelt fontosságú hogy ne tűnjön föl senkinek a megjelenésem idő előtt. Boston fél évvel megalapítása után elég kicsi volt, feltűnne a lakosoknak egy idegen. A hajóra sem küldhetnek, egy több hónapos utazás végén, ha hirtelen megjelennék, a hajón tartózkodó puritánok valószínűleg vallási szempontból közelítenék meg a kérdésem. A teológus Williams életére valószínűleg ezzel olyan hatást gyakorolnék, ami megváltoztatná gondolkodásmódját, és ez által az egész történelmet.

Így tehát bujkálni kényszerültem a város szélén. Nem tudták előre megmondani mikor fut be a hajó, így határozatlan ideig kellett bujkálnom.

Hogy ne unatkozzak, úgy döntöttem, teszek egy sétát a vadonban. Körbejártam a félszigetet. Az érintetlen természet, amelyben még csak néhány helyen lehetett észrevenni a civilizáció nyomait, nagyon tetszett. Állatokat nem láttam, pedig számítottam rájuk. Felmerült bennem, hogy ott maradok, nem törődve Williams-szel, élvezve a természet csöndjét. Ott nyugodtan tudtam volna gondolkozni. Mégis úgy döntöttem, tovább indulok, elsősorban anyagi okokból. Köztudott hogy a saját időnkben üzemelő mesterséges ligetek belépődíja, igaz hogy drága, de mégis olcsóbb az időutazás költségeinél. Nem engedhetem meg magamnak, hogy  a múltba jöjjek, csak azért hogy fákat lássak.

A parthoz érve lenyűgöző látvány tárult a szemem elé. A torkolat szája egész közel volt. Jól látszott az Atlanti-óceán is a folyón túl. A folyón egy hajó közeledett. A vitorlái be voltak vonva, egy kisebb evezős csónak vontatta kötélen a kikötőhöz. A hajó korlátjainál sok ember állt, csodálták az új világot, ahova érkeztek.

Most már gond nélkül elvegyülhettem az emberek között. Amire visszaértem az erdőn át Bostonba, a hajót is a kikötőbe vontatták a csónakosok. Megvártam, amíg a hajóról leszállók elkeverednek a parton várakozókkal, aztán amikor kevesen figyeltek, én is közéjük léptem.

A tömegben megpróbáltam eljutni Williamsig. Biztosra vettem, hogy a kormányzó, John Winthrop fogja köszönteni, amikor szárazföldre lép, ezért őt, illetve a kíséretét kerestem a szememmel. Hamarosan ki is szúrtam őket, és odamentem a közelükbe, hogy halljam őket. Ott volt a kormányzó, a felesége, Williams, és Williams felesége. Williams éppen kezett rázott a kormányzóval.

- Megtiszteltetés kormányzó úr, hogy fogadott minket!

Valószínűtlennek véltem hogy a kormányzó előre tudott Williams érkezéséről. Egy új hajó érkezése nagy esemény, gondolom mindig ki szokott jönni megnézni kik érkeznek, hátha van köztük valaki fontos.

- Bevallom, jó okom van rá, Mr. Williams. – hallottam a kormányzót.

- Ah, gondolom, mint mindenki a kolónián, ön is gyakorlatias elvek alapján él. Azt hiszem érdekes tapasztalatokat fogok szerezni itt Trimountaine-ben.

- Nem tudta? – kérdezte a kormányzó -  Új neve van a telepnek. Boston, az óhazabéli Boston után.

- Bölcs névválasztás. Elárulja hátsó szándékai mibenlétét?

- Bostonnak lelki vezetőre van szüksége. A lelkészünk nemrég halt meg. Úgy értesültem Mr. Williams ön pap, szeretném felkérni, hogy vállalja el a tisztséget.

- Mr. Winthrop, hagy ne válaszoljak a kérdésére azonnal, a feleségem Mary és én fáradtak vagyunk, szeretnénk enni valamit, és lepihenni. Közben megfontolom az ajánlatát.

Látszott Williamsen hogy tényleg meggondolja a kormányzó ajánlatát. Persze én már tudtam mit fog mondani. Elutasítja a lehetőséget. A bostoni egyház még nem független. Winthrop ha ismerné Williamst, biztos vagyok benne, hogy nem ajánlotta volna föl neki. Mivel nem ismerte, és a válaszát sem tudta előre, mint én, készségesen meghívta Williamst magukhoz vacsorára.

Tudtam, hogy oda nem követhetem őket, és a tömegben előbb utóbb feltünik majd hogy egyik csoporthoz sem tartozok, szép lassan, amennyire tudtam az emberek közt, elindultam az erdő felé. Az erdőben maradtam egy ideig, elmélkedéssel töltve az időt. Azt reméltem, a nap majd a tenger felé megy le, és tudok majd benne gyönyörködni, aztán eszembe jutott, hogy Kelet felé néz a torkolat, így lemaradok arról az élményről. Emiatt egy kissé szomorúan indultam vissza a jövőmbe. Bárcsak el tudnának repíteni a jövőbe is, amikor már megírtam a szakdolgozatomat, mert a mai élmények alapján nem tudtam meg sok mindent Williamsről.