Utazás ideje: 1848. február 2.

Utazás helye: San Francisco

Úgy döntöttem születésnapomra megérdemlem, hogy kikapcsolódhassam kicsit, ezért döntöttem egy egyszerű kis időutazás mellett. Mivel ötvösséggel és ékszerkereskedéssel foglalkozom úgy döntöttem megnézem egyik nagy példaképem, Samuel Brannant, az 1848-as aranyláz kezdetein meggazdagodott kereskedőt. Most már viszont undorodom a fickótól.

Az egyik kereskedő bőrébe bújok, akitől Brannan felvásárolja az aranyásó felszerelést, hogy ezáltal gazdagodjon meg. Reggel felkeltem a helyi fogadó egyik emeleti szobájában. Megmostam az arcom a szobában elhelyezett porcelántálban, majd érezvén, hogy elég erős testszagom is van, a hónaljam és a mellkasom is kicsit megmostam. 

Ezután néztem csak ki az ablakon. Nemhogy a fényképekről mai napig ismert Golden Gate nem volt sehol, de a fogadón kívül a környéken sem volt több házszerű épület. Csupán sátrak mindenütt.

Lesétáltam az emeletről és útközben bekapcsoltam a tolmácsgépet a kissé már ütött-kopott mellényem alatt. Igaz, hogy tanultam régi nyelveket, de a 19. századi angol sosem ment igazán. A fogadóssal jó reggelt kívántunk egymásnak, majd kiléptem a napsütésre. A városnak még nemigen nevezhető San Franciscoban a hónaphoz képest is egészen meleg volt. Elindultam a sátortömegben arra amerre az én sátram volt felállítva. Kifizettem az egész este a boltom előtt őrködő fickót, aki alig állt a lábán a töménytelen olcsó whiskeytől, amit az este folyamán megihatott. Valószínűleg több pénzt kapott, mint amire számított, mert még így részegen is elkerekedett a szeme az összegtől, amit a markába nyomtam, de sietve is távozott, nehogy a végén meggondoljam magam és a felét visszakérjem.

Miután elhelyezkedtem a sátorban csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan betoppan Samuel Brannan és én leszek az egyik ember, aki meggazdagítja. Egy pillanatra arra is gondoltam, hogy nem adom el a holmim neki, de el is vetettem az ötletet, nehogy összezavarjam vele a történelmet, bár valószínűleg rajtam kívül is árulnak itt elegen aranyásó felszerelést. Meg is néztem miket akarhat majd megvásárolni, és összepakoltam egy helyre őket. Valószínűleg régen lehetett már vevője a kereskedőmnek, egyrészt gondoltam ezt az erősen kopott ruhámból, másrészt az áruim is eléggé porosak voltak. 

Vevőm se volt egész nap. Azonban délután 1 óra körül megjött Brannan. Majdnem elkerülte a boltom, de szerencsére időben mentem ki és kezdtem el kiabálni, hogy „aranyásó felszerelés eladó!”. Pont úgy nézett ki, mint a képen, amelyet az indulás előtti napokban nézegettem. Talán csak a szakálla volt rövidebb. Mikor belépett csak annyit mondott:

Minden felszerelését szeretném megvásárolni.

Semmi akadálya. Örülök, hogy végre valaki vásárol ezekből a szerszámokból. Hetek óta vevőt sem láttam.

Nos, akkor most nagy szerencséje van vele – mondta Brannan. 

Így van, így van – válaszoltam mosolyogva a bajszom alatt. És neki milyen szerencséje van, hogy pár hónap múlva tulajdonképpen élete végéig elegendő pénze lesz. Viszont, ha én tudtam volna a délután folyamán mit tesz, valószínűleg azonnal elkergettem volna, de hát ilyen az élet.

Miután minden összecsomagolt és kifizetett kilépett a sátorból. Azt gondoltam ennyi volt Brannanból. Láttam őt, beszélhettem vele. Aztán arra gondoltam, dehogyis, utána megyek megnézem, mit csinál még aznap. A sátrammal nem is törődve – ugyan ki lopna itt bármit is – elindultam utána.

Először is átsétált a sátortábor másik végéhez, ahol is egy raktárféleségben elhelyezte a tőlem vásárolt árut. Az egész csak egy félig-meddig összeeszkábált fabódé volt, ugyan lakat volt rajta, de ha innen bármilyen tolvaj el akart volna vinni valamit, nem sok dolga lett volna.

Igaz tudtam, hogy Brannan csak márciusban kezd bele igazán a felvásárlásba, mert ekkor még csak találgatások voltak az arany mennyiségét illetően, de már egészen szép rakás holmit vásárolt fel. Ezt csak azután tudtam megnézni, hogy lelakatolta a bódét és elindult vissza a sátorvárosba egy ásóval a kezében. 

A városon átvágva elsétált a város közelében lévő erdő széléig, majd be a fák közé. Ide nehezen tudtam követni, de azért óvatosan sikerült. Egy tisztáshoz ért, és itt nekidőlt az egyik fának. Várt valamire. Vagyis később kiderült valakire.

Dél felől lónyerítést lehetett hallani, majd pár perc múlva egy lovas érkezett a tisztásra. Leszállt és odament Brannanhez, majd így szólt:

Igaz a hír Mr. Brannan – majd a zsebébe nyúlt és kiemelt onnan valami csillogót – Valóban van arany Sacramento környékén. Olyan gyorsan jöttem vissza a hírrel, ahogy csak tudtam.

Nagyszerű, Mr. Graham, nagyszerű – válaszolt Brannan, majd hátat fordított Grahamnak és folytatta – most már csak arra kell figyelnünk, hogy senki ne tudja meg.

Ó, így lesz Mr. Brannan.

Mindenképp így lesz – válaszolta Brannan és kést rántva torkon szúrta Grahamt. Úgy meglepődtem, hogy tátva maradt a szám. A Grahamnek nevezett fickó egy darabig még mocorgott, de szép lassan elvérzett és ott feküdt mozdulatlan a földön. 

Azt gondoltam magamban: nem lehet, hogy gyilkos, ez képtelenség. Pedig minden a szemem előtt történt. 

Azonnal megértettem miért hozta magával az ásót. Mindent előre kitervelt ez a szemétláda. Egyszerűen nem tudtam felfogni. Szépen elkezdett ásni a tisztás túlsó szélén, de nekem már nem volt gyomrom végignézni amint eltemeti a szerencsétlent. Visszasétáltam a városba és beültem a sátramba.

Ott ültem egész sötétedésig, ekkor felkeltem, hogy visszamenjek a szállásomra. Az éjjeli őröm ugyanolyan ittasan érkezett, ahogyan távozott, és amint leült az egyik hordóra ültében el is aludt, de nem érdekelt. 

Amint a szállásom felé sétáltam ismét megláttam Brannant. Valószínűleg most végzett a munkájával. Még a félhomályban is messziről láttam, hogy mosolyog azzal az undorító képével. Amint a közelembe ért biccentett és azt mondta:

Remélem jó napja volt, uram!

Én azonban képtelen voltam válaszolni, csak biccentettem és továbbmentem. Úgy köszönget – gondoltam - mintha mi sem történt volna. 

Odaértem a szálláshoz, felsiettem a szobámba és lefeküdtem. Ekkor jöttem rá, hogy egész nap semmit sem ettem, de a délutáni képek el is vették az étvágyam. Mielőtt visszautaztam volna, csak arra tudtam gondolni, hogy hogy voltam képes erre az emberre példaként tekinteni. Szégyelltem magam. Megnyomtam a gombot, majd újra saját századomban voltam.

Azóta egészen másként tekintek a múltra. Valahogy elrontott ez az utazás mindent. Igaz legalább megtudtam az igazságot, de milyen áron.